Észak-Amerikai tetoválások

Észak-Amerika első nemzedékeinek tetoválásai

Újra megközelítjük Észak-Amerika tetotáválásainak témáját, hiszen lenyűgöző és kimeríthetetlen. A régi törzsek hagyományai bizonyitják, hogy ez a földrész, egy a tetoválás művészetének  bölcsőjei közül. Íme néhány beszámoló az elmúlt századok felfedezőitől, akik tanúi voltak az eredeti tetoválások megvalósításánál.
Ha a 19. század kutatói, tudósai nem mutattak túl nagy érdeklődést az Észak-amerikai benszülöttek tetoválásai irányába, ezzel ellentétben az előző évszázadok kutatóit és missziunáriusait valóban lenyűgöztek azok a rituálék, amellyekkel a benszülötteknél találkoztak.  A. T. Sinclair tudós, kutató, összegyűjtötte és rendszerezte az Észak-amerikai kúltúráról az összes létező információt az akkori irodalomból és elsőként hozott létre egy dolgozatot a tetoválások témakörében („ Amerikai indiánok tetoválásai”), amely magába foglalta az összes tudnivalót ezekről a szokásokról minden földrajzi egységben Észak-Amerika területén.
Szerinte,azok a 17. századi francia felfedezők és a misszionáriusok, hagytak hátra néhányat a legérdekesebb leírások közül az Észek-Amerikában gyakorolt tetoválásokról ,akik előszőr lépték be Canada keleti részére. Gabriel Sagard-Theodat ezt irta 1615-ben a Huronok tetoválásairól: „Ami számomra a legfurcsább és egyértelmű bolondság, nem más,mint az, hogy a Huronok, azért, hogy bátraknak és félelmeteseknek tűnjenek az ellenség szemében fogták vagy egy madár vagy pedig egy hal csontjait, megélesítették,  majd ezeket használták testük gravírózásához vagy díszítéséhez sok kis szúrással, pontosan úgy, mintha mi egy réz tányért graviroznánk egy vékony törrel. E folyamat közben ők bátorságról és csodálatra méltó türelemről tettek bizonyságot. Bizonyára érzik a fájdalmat, de mozdulatlanok és némák maradnak, miközben barátaik eltávolítják a bevágásokból csorduló vért. Utólag bedörzsölik a sebeket fekete színnel vagy púderrel,igy a gravírozott jelek előtérbe kerülnek.”
Ugyancsak a 17. századból maradt fent számos utalás az Észak-amerikai lakosság tetoválásairól, melyeket jezsuita misszionáriusok írtak le jelentéseikben. A legtöbb történet Párizsba volt elküldve és összegyűjtve az úgy nevezett: „Jezsuita kapcsolatok” címü kötetekbe. A jezsuita missziók Kanada teljes területén elszórva megtalálhatóak voltak, s mivel tanui voltak számos helyen és törzsnél, levonhatták a következtetést, mi szerint a tetoválás egy gyakori szokás volt és használt szinte az összes őshonos népeknél.
1653-ban Francois J. Bressani a következőket írta: „ Annak érdekében, hogy maradandó nyomokat fessenek saját magukra (őslakosok) óriási fájdalmakat kellett elviselniük. A tetováláshoz tűkre, hegyes lándzsákra vagy tüskékre volt szükségük. Ezekkel az eszközökkel bőrüket szúrva rajzolták állatok vagy szörnyek képeit, mint pl. a sas, a kigyó, a sárkány és minden más, amit csak szerettek volna. Ezek a rajzok az arcra, nyakra, mellkasra vagy más testrészekre voltak gravirozva. Majd, miközben a szúrások, amelyek a rajzokat formálták frissek voltak és véreztek, bekenték szénnel vagy más fekete szinnel, amely keveredett a vérrel és behatolt a sebbe. A kép így eltüntethetetlenné vált a bőrőn. Ez a szokás annyira elterjedt, hogy szerintem lehetetlen lenne a törzs lakosai között olyant találni,akinek ne lenne egy sem.Ez a művelet nagyon veszélyes, amikor azt az egész testen hajtják végre, főleg rossz időben. Sokan meghaltak ezután a gyakorlat után, vagy a fájdalom okozta görcsök végett, vagy más okból kifolyólag. A benszülött halottak így, büszkén mártirokká nyilvánították őket ezen bizar szokások alapján.”
Az Észak-amerikai tetoválás gyakran együtt járt a vallásos, mágikus szertartásokkal. Ugyanakkor használt volt, mint jelkép a beavatási ritusokban a pubertáns korba.
A legendák sem hagynak alább. Például, a Sioux törzsből származó indiánok úgy hitték, hogy a halál után egy harcos szelleme ráül egy ló szellemére és elindúl a nagy úton a „nagy kunyhókhoz” a halál utáni élet irányába.
Útközben a harcos szellem találkozik majd egy idős asszonnyal, aki útját állja, azt kéri, hogy láthassa tetoválásait. Ha nincs semmiféle ilyen jel a testén, akkor az öregasszony visszafordítja útjáról és arra ítéli, hogy szellemként térjen vissza az élők világába. Sok törzs gyakorolta a gyógyászati tetoválást.
Az Ojibwa törzsben azoknak, akik fej és fogfájással küzködtek – tünetek, amelyekről azt hitték, hogy gonosz szellemek okozzák – a halántékuk, a homlokuk és az arcuk tele volt tetoválással A tetoválási ceremóniákat dalok és táncok kisérték, melyeknek szerepe ördögűzés és védelem volt.
A tetoválások ugyanakkor azon harcosok tiszteletére voltak használva, akik bátor tetteikkel kitüntek a harcokban. Sok európai mesélt a tetoválások jelentéseiről, mint a háborúkban elért teljesitmények feljegyzései.
Az 1663-as „Jezsuiták kapcsolatai” című kötetben emlitésre kerül egy Irokez törzsfőnök, aki a franciák által Neroként volt ismert: a combjára 60 karakter volt tetoválva, mindenik közülük egy ellenségét jelképezte, akivel  sajátkezüleg végzett.
Share Button

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*


*